tündértánc

Nem volt könnyű ez a nyár, egyáltalán nem, majd belebolondultam a tanulásba, a bezártságba és hogy egy időre mindent fel kellett adnom. Mintha egy részt kiszakítottak volna belőlem...és néha őrjítő volt, ahogy úgy éreztem reménytelenül harcolok mindent feladva azért, hogy sikerüljön a vizsga. Iszonyat volt, de megérte harcolni. Van egy papír a kezembe, és úgy néz, ki, hogy elkezdődött önálló életem. Hát itt vagyok most, az új kapujában vegyes érzelmekkel kissé félelemmel vegyített izgalommal és én magam is várom a következőket. Persze felmerülnek a kérdések: Meg tudok majd felelni, jól fogom csinálni, mi lesz ha valamit elrontok? Mindenesetre bízom az Isten kegyelmében, hogy ahogy eddig is, úgy most is megtart mindenben. Hátra akarok hagyni mélabút, kétségbeesést, az érzéstelen "pókerarcomat", ami mögött senki nem látja mi történik bennem, azok sem, akik nagyon fontosak nekem. Nehéz nyitni, nehéz kitárulkozni "meztelenül, és kiszolgáltatottan állni bárki előtt, megadva a bántásra, vagy a lenézésre, vagy a szakadékok kiásására a lehetőséget, néha....Néha úgy érzem jobb lenne semmit nem mondani, csak szemlélni mindent és mindenkit....de belsőm el nem hallgattathatom. Csak a szeretet az, ami mindent fölülír, s kitart. Csak a szeretet, az ami nem követel, hanem ad, felad, megölel, s tudja mikor mire van szükség. A remény ebben a szeretetben, ez éltet.

Kezdetben volt az akarat, a szent, a megsérthetetlen, ami vágyat ébresztett egy lélekben, hogy Istent szolgálja, perzselő lánggal lobbant fel és felégetve indult sárgás-vörösen fénylő ösvényt faragva az évekbe, de az évek is szorították mind összébb ezt a szemteletnül ifjú lángocskát. Az élet, s a fentiek formálták, s lehet fénye kicsit megkopott...már nem volt olyan gyönyörű mint első fellobanásakor, már szokványos volt, s puszító, pusztító az élet vele is. Sok vidéken járt....sok mindent látott, és megértett, néha nehéz leckéket vett a szél erejéről és saját természetéről, a vízről, ami hüvösségével lecsitította, vagy fájdalmas halálokba küldte "Prométeusz tüzét" ...Csak siküoltott a jéghideg hűvösség alatt.

Majd elpusztult sok szorító kézben, fagyos szóban, és megpróbáltatásban. És mások csak azt mondtá derűsen és jóértelemben: Hisz itt már a vég. A kis láng csak nézett maga elé meredve, s motyogta, itt a vég, a vége....nem hitt már erejében, és azt sem értette miért tűz ő, hiszen már nem is olyan "tüzes". De aztán elérkezett a vég és meglátta hogy a vég, az nem is befejezés, hanem egy új kezdet. Újra felcsillant a szeme, és így indult neki a holnapnak....

Zene... zene nélkül -állítom- nem élnék, a zene a legfontosabb nyelv a számomra, akárcsak az anyanyelvem, amivel kommunikálok. A zene a lelkem kifejező eszköze, a legbensőségesebb titkaim hordozója, a gyógyír, a buzdító, a lázadó, a bánatom, a szeretetem legőszintébb hangjai, elsöprő érzés, csillapító nyugalom és bölcsesség, ma még Istent is a zenén keresztül értettem meg, mert a zene segítségével vitt át egy folyamaton és most valamivel nyugodtabb és higgadtabb vagyok. Szükségem volt erre, különben megőrültem volna azt hiszem. A zene most az orvosom, aki segít hogy érezzek és átéljek és elinduljak és rendezzek dolgokat. Ez hát ma számomra a zene: egy különös nyelv, amit mindigis csodáltam, a lélek nyelve, ami mindig tudja hogyan szóljon hozzád. Azt is mondhatnám a Szentlélek egy csodás eszköze a munkálkodásához, ami megragad...hmm...csodálatos. Annyira szeretem a zenét, mintha csak a vérem lenne. A legősibb elemem, és benne lüktet minden mindenem. Nem csoda hát, ha ennyire tisztelem mindazokat, akik zenészek, vagy a zenével foglalkoznak, akik tehetségesek, mert ők ismerik ezt a nyelvet és tudnak vele élni, tovább tudják adni - és az hátborzongató élmény ha előadót és hallgatóját megtalálja a zene, egy "élet-kapocs", amit nem töröl el semmi, mint egy szenvedélyes szerelem.

Sia: My love - Van, hogy magunk sem tudjuk mit akarunk, vagy olthatatlan hiányérzet tombol bennünk, a káosz őskavargásának zavara. Ilenykor jó egy kicsit felül kerekedni magunkon és külső szemlélőként megpillantani az életünket...akár egy zenében. Meglátni hol állunk, mire van szükségünk, elsiratni egy utat, s elindulni a másikon, meglátni a semmi fölött kuporgó reménytelen szívünket és felette valahol messze a tündöklő fényt, amire ha rá mersz már nézni egyre közelebb szegődik hozzád. De ehhez kellő magasságba kell emelkedni, hogy végül saját magadat egy mosollyal nyugtázd, ez vagyok, elfogadom, nem harcolok tovább, hisz ilyennek szeretnek Odafent is, és talán ilyennek szeretnek mások is...ha ők nem is látják egész valóm.

Kányádi és a Kaláka magáért beszél - Az ágas bogas fák közt bolyongtam,életem erdejében s a fák hegyéről az Isten csedes léptű dallal szólította meg szívemet.

Unkle: With you in me head -Game over- de a játéknak nincs vége, épphogy újra kezdődik. Mozgásba lendülök, nincs, ami megállítson. Harcolok, játszom, táncolok egész lényemmel. Ez a harci tánc kecsességgel, de éles harcos mozdulattokkal, szenvedéllyel van tele. Benne lobog az élet.

Bátorsággal, az igazság páncélával, lelkesedéssel, hittel felvértezve új "páncélzatban" buzdít a zene. Megláttatja a másik oldalam is és az erőt, amit kapok.

Ez a zene műve :)

Utálom! Mert őrületig exisztenciális unalomba kerget. Persze van dolgom, ó ezer is, de belül megfojt, hogy minden nap olyan egyformán telik. Ráadásul nem is haladok, legalábbis így érzem. Nincs kedvem senkihez és semmihez, csak olthatalan vágy a szabadságra, a felszabadulásra a ronda szürke zsák alól, amit magamra rángattam, vagy rám rángattak, már én se tudom, csak kell csinálni és kész....persze jó messze ott van az eredményeség sikeres ígérete. Hazugság? Vagy nem? Honnan tudhatnám én, és bárki...hogy mi lesz velem. Fejem fölött tollvonással rendezik sorsom, kispadon leszek, feladatot kapok, megijedek? Minden olyan egyhangúan unalmas, hogy rosszul vagyok. Mintha éjjel titokban ellopták volna az életem, s nappal csak mint egy tehetetlen kómás, csinálom tovább, amit csinálni muszáj. Unalom, rém unalom, minden és mindenki, főleg én. Mitől lennék érdekes, mitől lenne bárki az, s mitől igaz? Beborult, még jégeső is hullt az ablakon a tükörképemből...hmm...hülyeség, hogy a nihil jó lehet...egy frászt, ha nem történik semmi veled. Kalandra és kalandos társaságra szomjazom, lázadozom, felnézni valakire...ebben bűnös vagyok elismerem. Érdekes álmaimban megjárom utaimat, kész kalandor vagyok, s aztán? Hagyjuk...illúzió, kísértés....térj észre itt a való világ! Mi lesz így veled? Eszembe jut a cél, de azt sem tudom...olyan homályos, mint a délibáb.

Tegnap volt az lvfordulónk Balával. Fura, hogy ilyen gyorsan elrepült egy év, de örülök, hogy észre sem vettem, hogy telik az idő vele. Nagyon örülök ennek az évnek, mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen is lehet egy kapcsolat, talán azt sem tudtam, hogy mit várhatok, és sokkal jobbat is kaptam, mint amit elvártam volna. Nem is tudnék mást elképzelni magam mellett, mert a különbségeink ellenére a lénye leglényegében ugyanolyan, mint én, mintha egy fából faragtak volna minket. Talán az a kitörő felismerő öröm van bennem, az az érzés, mint Ádámban, amikor meglátta, megismerte Évát és ezt kurjantotta: ez már csontomból való csont! Szóval kiegyensúlyozottak vagyunk, egy jó páros, és a "környezeti károktól" eltekintve minden a legnagyobb rendben van, szinte hihetetlenül rendben. Így reménykedem a következő egy évben is, hogy nem váltzunk meg megértés szintjén...és tovább suhanhatnak felettünk az évek, míg azon nem kapjuk magunkat, hogy már ősz fejjel és remegő kézzel iszogatjuk a teát a verandán, de mosolyunk és a szemünk még mindig szeretetünket, szerelmünket. összetartozásunkat hirdeti

Új év új külső? A blogot érintve igen, és részben magamnak is szeretném, de fontosabb a belső.

Beköszöntött 2011. Balázséknál voltam és  a fényekben úszó szobában a másik családommal mondhattam ki Boldog és Áldott Új Évet! Azután a hangulatosan feldíszített kis szobánkban beszélgettünk a legnagyobb békességben...azt hiszem a legszebb kezdete volt eddig az új éveimnek :). Az az egyszerű ölelgető bizalom, meleggel takarta be szívem és a reményeimet.

És hogy mit várnék ettől az évtől? Hát legfőképpen azt, hogy elvégezzem a sulit, és talán elkezdhessek egy másikat:D ...Na jó azt hiszem tartanék közte egy "kis" pihenőt. Egyelőre kezd besokallni az agyam a dolgozatok, könyvek szóra, ami szakirodalmakat, tanulnivalót rejt. Persze panaszra egyáltalán nem lehet okom, hiszen a gyakorlatom alatt nem szakadtam meg a tanuásban, de szeretnék már valaminek a végére jutni, és elmondani, hogy igen ezt megcsináltam.

Őszintél szólva, ahogy visszanéztem a múlt évemre, egy valamire rá kellett döbbennem. Felvillantak bennem a mulasztásaim, a hibáim, és az a tény visszavonhatatlanul, hogy muszáj felnőnöm. Ki  kell lépnem a kényelmes burokban élő kislány létemből, mert lassan letaszítanak a szakadékba (a nagybetűs húsvér és félelmetes világba) és addigra tudnom kell repülni, különben lezuhanok és meghalok...meg kell erősítenem "szárnyaimat". Ó persze megint elvont világom hasonlataival élek...de azt hiszem érthető a hasonlat.

Azt hiszem minden emberben  benne van a mérhetetlen vágy és mérhetetlen félelem is felnőtt önálló élettel kapcsolatban. Kezdem úgy érezni magam, mint amikor valakit készülnek kidobni a hajóról ....és ő... annak a bizony pallónak a még a túlsó végén áll, de már tudja mi vár rá.... a nagy vadító kékség.....végtelen....és gyönyörű, de veszélyes gyilkos is. Arra vágysz, hogy egy ugrással elnyeljen, és már önerődből,  izmaid megfeszített munkájával kelljen levegőhöz jutnod, fe félsz is rettegsz a tenger Felség nyomasztó erejétől.

Hát én sem vagyok ezzel másképp, félek kudarcot vallok az életben, hogy máris rosszul ugrok, félek az ismeretlen helyzetektől, hogy olykor-olykor elveszítem majd a fejem és nem helyesen döntök....bizonyára lesznek rossz döntéseim, de alapvetően Isten segítségével jól szeretném csinálni...olyan kis dolgokon képesek vagyunk elcsúszni és olyan kis dolgokkal képesek vagyunk csodás dolgokat csinálni....

Fel kell nőnöm, nőnek lennem, nem egy állandóan bizonytalan kislánynak. Igaz én nem kaptam meg a család normális, biztonságot nyújtó kereteit, mást kaptam, és másban többet, de most az a feladatom, hogy felnőjek, hogy egyedül is képes legyek megállni a lábamon. Képes legyek segítőtárs lenni a párom oldalán, akire ő is felnézhet, és bizalommal fordulhat hozzá mindenben, akiről tudja hogy a szeretet kötelével megtarthat, de ugyanakkor igazi nő is....lehet évek kérdése és sosem lesz tökéletes, de el kell kezdeni- az élet majd felnevel, segít igazi nővé érnem,  az elémbe siető küldötteivel az eseményekkel és tapasztalatokkal.

Azt kívánom, legyek felnőttben a gyermek,

hogy felelve, de szeretve öleljelek.

Csodálhassalak, téged a hőst,

aki mindennapok csatájában győz.

Határozottan indulunk, látjuk a célt,

s erősítve egymást megszorítjuk

szerető gyengédséggel a másik kezét.

Már eltelt vagy két hét október 16 óta, de az emlékek még mindig élénken bennem élnek, ha visszagondolok arra a napra. Persze a délelőtt rohanással telt és még az utolsó simításokkal, amiket Csillával és Ilivel  megejtettünk...aztán elkezdődött, amit vártam és amit igazából nem tudtam elképzelni. Szinte az egész osztály összegyűlt, amin baromira meglepődtem, valahogy nem erre számítottam. Olyan fura volt látni magunkat megint egy nagy csoportban, végigpásztázni mindenkit, és levonni a hétköznapian bölcs következtetést, hogy senki sem változott és mégis mindenki megváltozott. Már nem vagyunk 12 C, vagy az előbbi C osztályok,  akik túléltük, vagy megéltük azokat az éveket, mégis pár óra ugyanaz a hamisítatlan C osztály lettünk , a tanári kar "nem éppen kedvencek" listájára biggyesztett osztály, de legalább színes osztály vagyunk az biztos a saját kézzel gyártott osztály-lepedőnkkel, marhaságainkkal, eredményeinkkel.

Annyira örültam mindenkinek, mint az ezer éve látni óhajtott barátoknak. És hogy kiből mi lett? Sokakból világjáró, valakiből mentős (mintha csak rá öntötték volna ezt a hivatást-mást nem is tudnék elképzelni neki:), vagy éppen onkológián nővérke (és nem akármilyen...szerintem baromira jól csinálja), aztán mások elkezdtek valamilyen sulit, és rájöttek nem az ő útjuk az, hát váltottak másra, van aki tanárként végzett, de rájött számára ez túl sok, és most ingatlanközvetítő....Van aki kamionsofőr és saját céget alapított, van aki pénzügyi tanácsadó céget alapított. És van, aki operaénekesnek tanul a  Zeneakadémián. Annyira büszke vagyok ezekre az emberekre, büszke vagyok aranytorkú barátunkra is, mert ő rá mert lépni arra a pályára, amelyre én talán akkor sem mertem volna, ha nem a th-t választom. Igaz, mindenki meg kell találja az saját helyét, saját útját és, ha valamit igazán akar, ezért tűzön és vízen is képes átmenni. Hát így vagyunk mi ezzel. 5 év telt el és rengeteget változtunk és megsem változtunk egy fikarcnyit sem (talán egymás számára). Szeretettel gondolok erre a napra, a volt osztálytársaimra és remélem Everybody is fine. :)

Ha csütörtök, akkor számomra mindig a baba-mama kör a nyerő. Hihetetlen,  hogy mennyire jól érzem magam ennyi anyuka és csúszkáló-csúszdázó, mászkáló baba között. Pedig régen csak húztam volna a szám, hogy és én mit kezdjek ilyen pöttöm emberkékkel, akiknek jön a foguk, nyűgösek, és nyáladzanak, vagy sírnak...és különben is hogy kell egyáltalán megfogni őket. Aztán beugratták a majmot a mélyvízbe :D, illetve beugrattam magam és azóta minden úgy megy mint a karikacsapás. Bár én nem vagyok anyuka jól elvagyok a csöppeségekkel, rengeteg mosolyt és kacsintást kapok, örömgügyögéses vigyort, és mindent, ami igazán szívet melengető. Remélem ezzel a szórakozásommal az anyukáknak is segítek néha. Legtöbbet, mondjuk az ikrekkel Kendével, és Bulcsúval Gergő és Paszka fiaival foglalkozom, de én nagyon élvezem.

Régebben voltak ilyen lányos képzelgéseimmel de jó lenne, ha majd oda jutok, ikreim lennének, de azért most csapott meg a valóság szele, hogy nem lehet az oly egyszerű- ahogy látom Paszkán a fáradtság jeleit néha :)....így még jobban örülök, ha van lehetőség segíteni.

Olyan csodák ezek a kis emberkék, olyan egyéniségek kezdettől fogva, és ahogy minden nappal fejlődnek gyarapodnak, öröm figyelni...olyan végtelenül egyzserűnek tűnik és mégis minden olyan hallatlanul összetett és ez arra késztet, hogy hálát adjak...a legegyszerűbb dolgok is a legbonyolultabbak,  minden bennünk van, Isten csodálatos elgondolásában...érzés szintjén ez olyan mint egy teljesen új világ, aminek a kapuján ha belépsz, tátott szájjal mész végig és csodálkozol, mint "Alice"aki Csodaországba csöppent.

A mai baba-mama téma a halál agyerekeknél volt. Elég megdöbbentő első olvasatra, de igen.Vadász Márta egyszerűen és nagyszerűen beszélt. Számomra nem volt új, de mégis újra és újra rádöbbenek az elmúlás fájdalmára. Tegnap olyan nehéz volt beírni pl a gépbe egy szürke táblázatba elmúlt emberek paramétereit...olyan taszítóan számadat szaga volt és mégis az adatlapokat olvasva, mikor láttam 50 es éveiben járókat....volt nincs....betegség, egy hirtelen szívroham, rák, öngyilkosság. Összeszorította szívem az együttérzés és a félelem szövedéke, mint ahogy a hálóval karácsonykor körbekötözik a karácsonyfákat. Egy tehetetlne fának éreztem magam, aki nem tudja használni ágait, aminek lélegzetét kiszorítja a "húsába vágó" maddzag...és néha belémdöfött a félelem szúrós szaga, hogy ez akár a te anyád is lehet, vagy a te apád, vagy akár te is, a születésnapodon halt meg...Hogy boldogulunk a halállal? Lehet erőseknek érezzük magunkat, de vannak erősebb hatalmak, vannak kétségbevonhatatlan határok, és ezeket már a gyerekek is érzik. Érzik ha elmegy a nagymama, vagy a nagypapa, keresik, jérdezik, de ugye jövőre megyünk hozzá? A kalapjával játszanak. Őszintének kell lenni velük és elvinni temetésre is....a régiek ezt még tudták a gyerekek láttak születés és halált is, mert ha magukra hagyjuk ezekben a fontos kérdésekben, akkor a saját félelmeikre, és fantáziájukra fogjuk őket bízni, szoronghatnak tőle. Jobb magbeszélni és ha megkérdezik , hogy mi is meghalunk anya? Akkor talán azt mondani nekik: Nem most , nem te fogsz meg halni, hanem majd sok idővel később egy öreg bácsi, aki te leszel.

Ami a gyerekhumort illeti még ezzel kapcsolatban is nagyon pofás :). Egy két példát

A kislány otthon nagyon szeretett a konnektorba nyúlkálni és anyukája mindig mondta neki, hogy ne nyúlj bele, mert meg fogsz halni, megcsap az áram.Temetőben halottak napjakor a kislány látva a sok sírt megszólalt. - Anya, ennyien belenyúltak a konnektorba?

Másik temetős sztori: Kislány látja a sírokon a kereszt vagy kehyel véseteket, vagy domborműveket és a kelyhesekre mutatva megkérdezi: -Anyu ezek voltak az alkoholisták? :D:D:D.

Szóval a gyerekek aztán tudnak :D:D:D. Az aranyköpéseik még ilyen helyzetben is mosolyt csalnak az arcunkra..és talán számunkra is könnyebb így, ha vannak veszteségeink és feldolgozandó fájdalmaink.

Annyiszor felüti bennem a fejét mostanság egy furcsa gondolat, hogy túl sok a katasztrófa, túl sok az áradás és a vörösiszap, és esőzés, és fölcsuszamlás világszerte. Nincs jogom még mondani is bármit ehhez, az a sok emberi áldozat, eltűnt ember, vagy az a sok ember, aki elvesztette házát, mindenét. Egyrészt mi emberek nagyon felelőtlenekké, kapzsikká és szeretetlenekké lettünk, másrészt talán elkezdődött rajtunk Isten ítélete, semmi sem véletlen...Elindult talán az első dominó, és ki tudja megállítható-e a lánc. Mennyi adatik nekünk. mert lehet békésen tervezgetünk, de honnan tudhatnánk mi lesz jövőre, de még azt is mi lesz holnap? Emberek szenvednek és elvesztettek sok mindent, talán megtanulunk szeretni?!

Ma megnéztük Angellel a Légió c. filmet és azt kell mondjam nagyon elgondolkodtató volt.

Nagyon szeretjük reklámozni, hogy Isten szeret, és ott van Krisztus, de vannak, akiket ez sem fog meghatni...szóval Isten igazságosságáról nagyon könnyen elfeledkezünk, talán nem is akarunk emlékezni rá és belegondolni.

Hol volt, hol nem volt, élet egyszer egy ékes országban egy tékozló apa, aki nagy kalandtúrára indult az életében. Otthagyott csapot-papot, anyát, feleséget, fiút, és leányt. Elindult és bejárta a világ zegzugát, megismert sok kultúrát, élte életét. Egyszer aztán olyan idők jártak, hogy egy kalandos úton, sok mindent elvesztett, magára maradt a vilódzó fények villogásában. Mikor magához tért, és felocsúdott, hogy hol is van, mindennél jobban vágyott haza, a biztonságba, a szerettei körébe. Minden eltörpült amellett a vágy mellett, hogy hazájába visszatérjen és ismerős arcok vegyék körül. Hirtelen más lett a világ, mások lettek színek, mások lettek a körülmények, mintha minden megváltozott volna (és meg is változott talán). Erős vágyát az igaz hazatérésre, az igaz ölelésre Isten megáldotta és földi angyalokat küldött elébe, hogy hazatérhessen. Valóban hazatért szívében is és mindenkit öleléssel fogadott. Ez apa, elveszett és megtaláltatott, majdhogynem meghalt, de életre kelt, és gyermekei örömmel fogadták hazatérését.

Örülök, hogy láttam apát. Örülök, hogy az apróságoknak is örül és ki is fejezi. Örülök, hogy hazatért. Ugyanakkor rossz volt látni összetörten is, és rossz tudni hogy megvakult és egy szilánk van az agyában, ami nagyon közel van a fő érhez az agyában...Nem könnyű az élet, de ettől még lehet szép...boldog.

Nem is tudom mi rajtam ma ez a sötét felhő, mi ez a nyomasztó szmog, amin nem látok át. Csak elkábít, és feszüllté tesz...Talán tesómék helyzete is és Balázs hiánya, talán, hogy úgymond egyedül vagyok most. Várom már Andit is vissza, Vikit is persze, csak olyan átmeneti "vendég" mostanság a th-n. Csak úgy vagyok és vagyogatok. Persze van minek örülni is, pl az elsősök tök jófejek...és tök jó, hogy voltunk moziban Az utolsó léghajlítón...de így este csak vagyok és zavar, hogy nincs semmi. Ez nem az édes semmittevés, hanem az amikor képtelen vagy bármi értelmeset is csinálni. Valahogy túl nagy a csend és szeretném már Ata öcsémet itthon tudni és apumat és Balámat magam mellett tudni.Olyan ez a csendes semmi, mintha felesleges lennék, mintha csak egy légüres térben lebegnék, vagy lógatnám a lábam a felhőkről. Képtelenség. Mindenesetre a feszültségekkel teli csendemet is szeretném arra használni, hogy Istenben nyugodjak meg.

És még valami segíti a megnyugvást: egy szám

Jó éjt mindenkinek ezzel a ringtóan érdekfeszítően keverék számmal.

Szeptember 16-án sor került a naaagy Tütü találkozóra. Ezzel a kis társasággal: Tütü, Petra, Vivi évek óta nem láttuk egymást mégis olyan jó volt a felismerés, hogy alapvetően senki nem változott hű de nagyon...mindenki a mi Tütünk, a mi Petránk és Vivink maradt. Balázs is eljött velem. Befészkeltük magunkat Füred egyik előkelő cukrászdájába és egész délután beszélgettünk. Észrevettem mindenkin a kis változásokat, de örülök, hogy ugyanazok maradtunk egymásnak is. Fura dolog ez az idő, és megfejthetetlen. Sok "mesét" hallhattunk külföldi kalandokról, és itthoniakról, és én rácsodálkoztam, hogy milyen jó lehet ennyi mindent megélni. Belül kicsit irigyeltem is talán ezt a pluszt, hogy külföldön megállni a lábadon, megtalálni magad, felmérni a határaidat. Én valahogy még mindig úgymond baromira bizonytalan vagyok  önállóságomban...s ha szorult helyzetben lennék, idegen környezetben ki tudja mi jönne ki belőlem, mire lennék képes, vagy mire nem. Néha azért vágyódom ilyen helyzetekre, hogy megtudjam milyen fából is faragtak, és hogy ennyi helyet láthassak én is, ennyi élményt és más kultúrát is szívhassak magamba. Ugyanakkor erről lekéstem kicsit. Már nem vagyok egyedül :) és a kalandozások ideje asszem lejárt.

Azért nem lehet ez könnyű...és most testvéremre gondolok. Múlt héten apuval elindultak Horvátországba nyaralni, de szép kis vége lett a nyaralásnak. Biciklit kölcsönöztek, de apu balesetet szenvedett, ráadásul egy szigeten...szóval most kórházban van már lassan két hete, tesóm meg egyedül próbál intézkedni, de a horvátok és szlovákok csak dobálgatják egymásnak a labdát mentő ügyben, szóval őrjítő, hogy még ilyen esetben is mindenki a másikra mutogat. Ilyenkor legszívesebben leordítanám mindegyik fejét, hogy mit szórakoznak már, nem baj, hogy egy ember életéről van szó? Sőt kettőéről, mert ez tesómat is erősen megviseli. Aggódok miatta, ahogy a telefonban egyre kedvetlenebb a hangja, ahogy érzem azon filózik, hogy fél évig ingyen dolgozhat majd a főnökének, merthogy nemcsakhogy az összes megtakarított pénze rámegy erre a kalandra, de valszeg kölcsön is kell kérnie (mert apunak egy fityingje sincs, és ugye mi a fenének biztosítást kötni).

Kérek mindenkit, aki olvassa, hogy imádkozzatok értük, mert apukám állapota is változó és testvéremnek is nagyon nehéz ez így egyedül.

Köszönöm

Valamiért Isten úgy látta jónak, hogy kegyelmet kapjak.

Valamiért Isten úgy látta jónak, hogy hatod évre menjek.

Valamiért Isten úgy látta jónak, hogy átéljem a borzalmakat is.

Valamiért Isten úgy látta jónak, hogy ingoványos talajon járjak, hogy ne lássam a jövőm, mégis meglássak fontos dolgokat.

De nem feledem: ne félj, csak higgy! Csak bízz abban az Istenben, aki a teremtőd, csak bízz abban az Istenben, aki mindig a lehető legjobbat szeretné neked felajánlani, azt amire igazán szükséged van. Nem mindegy, hogy mikor mi történik veled...és minden helyzet, minden mondat tanít téged, tanít engem, lehet megdorgál, lehet lehetőséget ad.

Ma kissé nyugodtabb vagyok. A tegnapi megfázásomat is remélhetőleg kifeküdtem, bár azt hiszem lelki zavarodottságom a testemet is megzavarta. Remélem csütörtökön találkozhatom Balázzsal, kutató utunkra indulhatunk, de pár napot együtt is tölthetünk. Reménykedem, bizakodom, angol szavakat tanulok, olvasok...és telnek a napok. Várom mi lesz a jövőmmel. Nyugodtan lélegzem, érzékelem ahogy fel-le mozog a mellkasom, hűvös szobor kezeimben érzem újra a vér lüktetését, kintről hallom a lázadozó szelet, de idebent minden nyugodt....és ez igazán jó érzés. A legtermészetesebb módon nyugalom van, és most tudom, hogy szükségem is van erre, mielőtt egy nagy levegőt veszek, és erőt gyűjtök a következő hajrára. Köszönöm Istennek, hogy nyugalmat bocsátott rám. És kérem ezt a higgadt nyugalmát a nehezebb helyzetekben is, hogy ne vesszem el a fejem, kérem az erejét, hogy mint egy igazi harcos "amazonja" legyőzzem az akadályokat.   

Csöngettek, kinyitottam az ajtót. Az apám hozott megint egy táska cuccot. Miközben lassan átcsúsztatta, felhangzott a gyilkos kérdés. Nyelvvizsga? Meg kellett mondanom. Utána már csak azt hajtogatta- olyan fagyottan, üresen, mint akinek elvették az élete értelmét- hogy az baj, az baj...Aztán kitört a keserű vulkán, és mind rám zúdította maró láváját. És mihez kezdesz? Gimiből hány osztálytársadnak nincs még diplomája? 10 évig fogod végezni? ...Amíg nem szó sem lehet udvarlóról és semmi másról, csak a tanulásról. Utána azt csinálsz, amit akarsz...Látom már te is olyan leszel, mint a nagybátyád, neki sincs diplomája, de ha nem végzed el akkor én felkötöm magam...hallottam a dühösen elkeseredett szavakat, amelyek engem fojtogattak. Csak néztem le a földre, mint akire kimondták a halálos ítéletet. Szó nélkül a könnyeimmel küzködve. Nem értem miért csinálják ezt velem, miért ÍGY? Én vagyok a nagy csalódás a család szégyene.Öldökölnek, napról napra, én leszek a gyilkosuk a szavak alapján? Vagy ők az enyém.25 késszúrá...váltják egymást az ürmös víziók. Minek kellet engem világra szülni, ha nem számoltak vele, hogy nem fog mindig minden jól menni? Én győzni akarok, de ez nem egy csatába küldő lelkesítő beszéd, hanem figyelmeztetés, hogy öngyilkosságba rohansz. Ezek nem vigasztaló kezek, hanem durván sárba taszítóak a gúnyos félmosollyal, hogy SENKI vagy, egy nulla.Íme féltésük milyen szörnyeket hívott életre. Hamupipőke a mostohái között. A féltés igazi szeretet nélkül fanatikus és kegyetlen...ezt érzem a napokban...holott én annyira szeretnék bizonyítani...de elestem és úgy látszik nekik ez a világ vége, nekik ez egy kisebb kitagadás.

Akik a sárból próbálnak húzkodni:Andi és Balázs..és tudom a háttérben Viki is. Rájuk kell néznem, a fénylő arcukra, ahogy igazi mosolyban értem nyúló kézben, de szomorú szemekkel, érezve mit élek át. Valahogy sikerülnie kell. Ha kell, nem alszok, nem eszek, csak angolozok, ha kell bezárkózom egész évbe egy szobába és legfeljebb az angol tanárig megyek el meg vissza, de muszáj ezt megcsinálnom...ha már így is félig meddig egy mostoha gyerek lettem, aki csak csalódást okoz, nem igaz? Meg kell mutatnom, hogy igenis képes vagyok rá. Lehet csoda is kell hozzá, nem érzem magam most elégnek, csoda is kell, de remélem átélem a csodát. Muszáj reménykednem a fényben, a happy endingben, még akkor is ha amúgy is pislákoló mécsesemet oltogatni akarják.Hinnem kell, tennem kell, bíznom kell!!!

Nos, vagyok annyira béna, hogy megint nem sikerült az írásbeli középfokú angolom...bár két ponttal jobb lett az előzőnél, még lecsúsztam a sikerült hallelujáról. Ehelyett megkaptam a fejmosást, hogy miért kellett hittantáborba mennem segíteni, helyettesíteni, bárka táborba és természetesen Balázsozni. Az én igencsak Charlie-ra hajazó apám is csak arról tud beszélni, hogy elvégezni a sulit először, addig másról még csak nem is elmélkedhetem. Semmiről csak a könyvek lebegjenek a szemem előtt. Ja legalább ha megmaradna a fejemben....talán most nem kéne azon törnöm a fejem, hogy hogyan tovább. Nem mintha rinyálni akarnék végeláthatatlanul, de három út áll előttem, mint a jó Csongor előtt a híres darabban...Anglia, vagy Pápa+angol+ meló, vagy komáromba toloncol saját anyám, aki eléggé pipa az ilyen módszerekhez. Örülnék ha a saját szüleim bíznának bennem annyira, hogy tudok önnállóan dönteni. Örülnék, ha ismernének annyira, hogy tudnák a béklyóba fogó féltésük őrületbe kerget és fájdalmat okoz...mert nem tudok nekik megfelelni, a saját utammal nem. Szerintük elszúrom az életem vagy pedig nagy bölcs tudósnak kéne lennem 25 évesen...jó ez némi túlzás de a lényege ugyanaz, főleg hogy ők is könnyen képesek túlzásokba esni. Nehéz így a békés leválás, hogy 5 évesnek tekintenek és ha elképzeléseimet reklámozom, csak le vagyok intve. Közben pedig egész nyáron és még előtte is hallhatom ugyanazokat a mondatokat, amik lassan bemossák magukat az agyamba, vagy őrületbe kergetnek. Egyszerűen nem tudják elfogadni azt hiszem, hogy különállő életem van...hogy ha elrontok is valamit az én bajom lesz....mintha akkor nem szeretnének, mert akkor nem lehetnek rám büszkék, nem lennék sikeres. Kemény szavak, de a gondolatok megfordultak a fejemben, sok mondat gyökere , és reakció alapján. Szeretem a szüleimet, de nehéz megértenem mire jó az, ha a saját hibáiktól szinte erőszakkal óvnának. Én nem ők vagyok.Vagy hogy valaha is tegyek egy hibát is. Hisz nem hibázni lehetetlen. Ha elesek majd leporolom magam, felkelek, és megyek tovább. De ha elesek, az én saram lesz. Én ezt tudom, csak azt hiszem ezzel ők nem akarnak megbékélni. Istenem bárcsak megértenének! Egyáltalán azt, hogy érző lélek vagyok és kénytelen leszek Svájc lenni különben szétszakadok, vagy bedilizek. Lassan lerágja lelkemről az összes örömem, ediggi sikerem a fájdalom? Több sebből vérzek és dühödten fújtatok, dühödten fújtatok, érzem ahogy kezem ökölbe szorul, és látom milyen ideges vagyok, ahogy még a hajam is remeg. Magamra is dühös vagyok, főleg magamra...nem is tudom már mire, az elkeseredésemre is, a nyavalygásra, hogy szétestem most, hogy nem sikerült. Lassan lenyugszom...talán, mitán dühösen égtek a szemeim,talán már csak parázslanak, és kialszanak hűvösen nyugodt szürkés zöldjükben. Istenem! Már csak sóhajtok egy hatalmasat. Sajnálom. Kudarcot vallottam, sajnálom most nincs erőm...de újra fel kell állnom, még többet még jobban, egyszer el kell érnem a lécet...enyyire nem lehetek angol  analfabéta, képes kell legyek rá.

Én pedig tisztában vagyok a képességeimmel, pl hogy nyelvérzékem egyáltalán nincs-élő nyelvekhez leglalábbis tuti. Nem vagyok túlságosan okos, inkább közepeske, de elélek a magam józan paraszti eszével. Ha tudom mit akarok, akkor ahhoz tartom magam, vannak céljaim, vannak elképzléseim, és vannak álmaim is. Ha igazán tudok uralkodni magamon és nem vet szét az ideg, vagy idegbaj normálisan tudom kezelni a helyzeteket, de utálom a stresszelő vizsgahelyzeteket, amikor azt érzem akár az életben is, hogy az derüljön ki rólam hol tudok hibázni. Ha ideges vagyok abban is hibázok, amiben egyébként totál biztos vagyok. Nehéz ez a méricskélő hozzáállás...és néha a szüleimen is érzem. Folyton másokhoz mérni...meg hogy ki mit mondott, meg hogy hol állok a Nobel díjtól. Hát attól fényéveknyire.:D . Szóval innen jöttem én ilyen amúgyis szétszabdalt fészekből. Bárcsak valaha bármiben is megfelelnék, bárcsak valaha is örülnének annak, aki vagyok, és az utamnak, amit választottam...Mert most legalábbis nem érzem.

Lássátok és hallgassátok :D

Az I'm so heavy in your arms összeállításba különösen is beleszerelmesedtem.

Végre elérkezett számomra is a várva várt Twilight saga harmadik élménye, az Eclipse, amit Balázzsal néztünk meg veszprémi plázában :). Kellemesen csalódtam a második rész után. Ismét egy könyvszerü, de ugyanakkor akciódús részt láthattunk, érzelmi szálakkal jól agyon szőve. MEgtudhattuk vámpír famíliánk egyes tagjainak türténetét is, szóval ebbe a részbe aztán raktak anyagot rendesen. Néha érzi is az ember kicsit túl tömény és a váltásoktól szaggatott, de mindenki kiválogathatja, ami neki kedves, az biztos, és unatkozni sem fog :).

Ez az este ráadásul nem csak az Eclipse mozi miatt lett kedves nekem, hanem az utána következő felséges vacsora, és beszélgetések miatt is, amiket kedvesemmel tölthettem el :D. Köszönöm ezt a szép estét, értékes emlékként bezárom a fejembe és a szívembe, mint egy kincset.

Nos és hogy kedvet csináljak a filmhez:

1. Viki és Peti esküvője: az idegrohamos előkészületeket és esküvőt megelőző természetes, de kimerítő rohnagálást kivéve minden szépen rendben zajlott le. De ez ilyenkor természetes. Emberek még egy barátnőm férjhez ment....lassan nem bírtom tartani az iramot :D. Mindenesetre elmondhatom az esküvő tündérmesébe illő volt, a mennyasszony, mintha csak a babaszalonból lépett volna ki tökéletesen neki illő és passzoló ruhájában  és hajával, tündökölt, énekelt, táncolt, templomban Igét hallgatott és kezet simogatott Petivel egyetemben, pezsgős poharak törtek ( a fess, kiöltözött rendőrkollégák jóvoltából..." Az ifjú pár tiszteletére ivás! Törés!"- na ez mindig megmarad és tényleg nagyon szép volt...., rendőrszirénák szóltak,  (Peti kollégáinak legnagyobb szórakozására:), örömkönnyek folytak, aztán vacsora, fini rózsaszín torta....Viki énekelt és csak úgy csengett zengett, mindenki más meg csak ámult bámult, anyuka meg meghatódva sírva fakadt. Viki-Peti szeretik egymást, hát ilyen egy esküvő. Éljen az ifjú pár! Mi meg Andival asszisztáltunk, ahol kellett én énekeltem a Tűzön és vízen át-ot a Depressziótól....mert hát az a számuk, és azt nehogymán kihagyjuk :D . Hogy a  vőlegényről is ejtsek néhány jó szót, rendkívül türelmes és nyugodt volt, simogatta párja kezét, és nagyon jól állt neki a díszegyen, amit Viki nagymamája annyira díjazott, hogy Petinek szinte menekülnie kellett előle :D:D:D. Jó volt az egész. Helyesek, szépek, házastársak, Társak egy életen át. Mit ragozzam ezt? Ámen

Szemléltetés :D

2. Az esküvő után kezdődött számomra az ún. nyári egyetem, ahol Otthon a Tiszti pavilonban drámapedagógiáról és gyermekszínjátszásról szerezhettem egy papírkát. De nem ez volt a fantasztikus, hanem maga az élmény. Először féltem áááá mi lezs nem is ismerek ott senkit, nem lezsnek ötleteim, ha rögtönözni kell. Aztán a szakma legnagyobbjaitól : Kaposi Lászlótól és Wenczel Imrétől rengeteget tanulhattunk. Ennyit még életemben nem nevettem szerintem, szinte egy héten keresztül megállás nélkül...mi lábnyok megtapasztalhattuk milyen jó játszani...hol teljesen éleetszerű képekbe bújva, hogy csak játszani a játékért, hol Ludas Matyizni...Jellemző, hogy az ismerkedés is "vélllleetlenül" hogy alakult. Első napi délutáni fagyizásom, és az Európa udvar kellős közepén belebotlottam a két Magyarországi, Füredi tanárnőbe: Ildibe és Katiba. Ildivel egész jól elvoltunk:D ....és aztán megismertem az erdélyi Erát, akinek lelkész a férje merő véletlenségből, és a hab a tortán az az ötös csapat- (Gabi -a hosszú vörös hajú tűzről pattant menyecskeszerű leányzó, Szilvia- a szőke bájoló tekintetű szépség, Csilla- a törékeny jófej lányka, Piros- a fekete hajú Hófehérkés és anyukás szépség, és Piroska- aki valóban piroska vörös rövid hajával :), akik Ekecsen a speciális iskolában sérült gyerekekkel foglalkoznak. Nem is értem hogyhogy ezekbe az emberekbe boltottam bele :D. Mindenestre az ekecsiekkel nagyon jól elvoltam, mindig együtt mentünk ebédelni és jólesett, hogy kicsit befogadták ezt a kakuktojás idegent.

Ami a libabőrös, szinte meghatódós, rácsodálkozós élményt jelentette, az a csütörtöki kirándulás, közelebbről az esztergomi bazilika, közelebbről a kupola alatti csillagtengerben fákként, csángó népdalt (amerre én járok még a fák is sírnak) éneklő kórus volt..akik között, mint az erdőben végig sétálhattunk fák között, és a bazilika visszhang susogásában egészen elképesztő volt ez az egész....szinte leírhatatlan, csak azt tudom, hogy futkosott a hátamon a hideg. Azután nagybőszen járkált ez a dallam a fejünkban a még hátralévő napokban. Ami ezután következett, az a búcsi fergeteges vacsora és buli, amilyet még életemben nem éltem. Az est folyamán csak úgy roptuk, majd hirtelen átcsaptunk a kórusos csoporttal egy rögtönzött néptánc-és népdalénekes csoportba- eszméletlen jó volt.            Aztán hirtelen elérkezett az itt a vége fuss el véle, a záró verses gyakorlatunk :) az őszi ésjjel &" évről évre romlik a gyerekanyag, romlik a gyerekanyag ebadta..." kánonban is mondtuk....jól jött ki a végén a kavarodás, mármint a szervezett káosz.. a kórusosok közül láttam egy-kettő állva tapsolt. Szép volt jó volt, sőt fantasztikus, remélem jövőre ugyanitt veletek.

Ez még a halleluja

3. Bárka tábor:

Először voltam Kemenesmihályfán, először együtt Balázzsal, hogy egymás mellett költhettük el a reggelit, ebédet, vacsorát, először a Ság- hegyen, először a Szajki tavaknál, először Beugróztunk, Először tábortüzeztem, és szerintem rengeteg maradandó, értékes élménnyel tértem haza...és bizony még azért hiányzik. Még ma is eldörömbölném az azstalon, hogy: Köszönjük az ebédet, nagyon finom volt! :). Tetszett a téma is, az őselemek, a levegő, föld, szellem, víz és tűz...ráébredtem, hogy mennyire gazdagon foglalkozik a Bibliai is velük, miközben készültem az áhítatokra. Jók voltak az esti hülyülések is... Geri hangoskodása és "szófosása" :) Dani és Geri hülyéskedései a gumikesztyűvel, Giczi Balázs éneke a Bárka diszkókor, Endre szavai a kisbuszban, amitől elpityeredtem...Képzeljetek el egy teljesen ép értelemmel megáldott, de jobbára a terste "börtönében éslő embert", aki még beszélni sem tud szegény, de azt rebegi, miközben a párod ül a volánnál, te meg gyönyörködsz benne és fogod a kezét, hogy szép pár vagytok, és szeret titeket. Hát nem bírtam tartani magam. ....Aztán ott volt a Ság- hegyi túr  is a kocsikkal a Krisztina csárda füvén sziesztázás, a hegycsúcson sikítás...a játékok, beszélgetések, mosogatások, öltöztetések, vetkőztetések és fürdetések, emlékkönv, a gyönyörűen félelmetes  villámok megcsodálása, a beszélgetés a Tűzről...mind- mind élmény és emlék, ami megmarad. Köszönöm mindannyiótoknak ezt a szép hetet. Remélem októberben találkozunk :)

Azaz hogyan indultam el a nyárba....csak nem volt időm még semmit feltölteni....Nos így indultam neki:

Valóban elkezdődött a nagybetűs nyár, a maga hőségével, a kicsit megengedhető láblógatásával. Végre fellélegezhetek és beszívhatom a nyár remélem élményektől gazdagon fülledt levegőjét. Még a szél is felforralja a vérem is és szinte kábultan fekszem, várom hogy túlfűtsön a nyár forró lehellete, megégessen a szenvedélyével és elvesszem az eszem napszúrásos kábultságba esve szinte. Szabadon táncolni, mint egy bolond a mások szemében, rohanni a tengerparton, mint űzött, vad...bár tudván ez nem életveszélyes hazafutás, csak buja kergetőzés. Végül lehűtöd magad a habokban, ahogy a hullámok csiklandóan kényeztetve a talpad hívogatnak a nagy kékségbe. RINGASD EL MAGAD, te örök álmodozó! Be free and don't worry, be happy. Ez a nyár most nekem, legalábbis így gondolkodok róla és így álmodozom. Most egy kicsit vad akarok lenni, vadóc és bolond, egy kicsit megőrülni...had engedjek meg magamnak ilyen lázadó luxust egy tizedik vizsgaidőszak után : ) Most lennék egy kicsit olyan is, amit általában nem mer az ember, elengedni magam, még azt is mondhatnám "bulizni" hülyéskedni....Hát ezt gondolom most.

Elképzelt nyári éáletképek: